Más nyelv – más személyiség (?)

“Áááh, Szofia, the quiet lady! Nice to see you!” – kiált fel meglepődéssel egy kolléga amikor néhány nap szabadság után újra meglát az irodában.

Bevallom, először megsértődtem. Persze csak magamban puffogtam egy sort. Méghogy én a csendes, hah, nem is ismer. Pár órára a munka elterelte a figyelmem, de amint nem volt mit tenni, azonnal elkezdtem agyalni rajta. Vajon miért hívott így? Én bízom abban, hogy elég jól ismerem a saját tulajdonságaimat. Erre alapozva ki merem jelenteni, hogy a csendes, na az NEM én vagyok.

 

Akkor mégis miért lát így ez a fickó?

A válasz persze az angol nyelv. Azaz, ahogy én az angolhoz viszonyulok, ahogyan azt használom. Vagy méginkább, amilyenné válok, amikor angolul beszélek. Ez nagyon hasonló ahhoz, amikor az ember ‘személyiséget vált’ ha különböző típusú emberekkel beszél.

Hiszen sokszor más személyiségünket mutatjuk ha mondjuk egy ügyintézővel beszélünk vagy egy kisgyerekkel, esetleg a felettesünkkel és így tovább.
Amikor ezt az anyenyelvünkön tesszük akkor szerintem kevésbé vesszük észre ezeket a váltásokat, könnyen lépegetünk egyik szerepből a másikba. Viszont ha az egészet egy másik nyelven kell csinálni akkor sokkal nehezebb megtalálni a “megfelelő” hangot, stílust, közvetlenséget stb.

Úgy érzem, mintha az egész személyiségemre ráhúztak volna egy angol filtert. Minden ugyanaz, de mégis teljesen más.

Találtam kutatásokat* ebben a témában, bár azok inkább a kétnyelvűekre vonatkoznak, akiknek például más nyelvet beszélnek a szülei, így nekik sokszor a két nyelvhez kapcsolódóan eltérő személyiségjegyeik alakulnak ki. Itt nem pont erről van szó, de egyetértek azzal, hogy a nyelv nem csak konkrét információt közvetít, hanem egy adott kultúrához való kapcsolódást tesz lehetővé. Így, ha valaki nem is anyanyelvi szinten használja az idegen nyelvet, akkor is azon keresztül automatikusan egy másik kultúrához kapcsolódik.

Ez a két tényező befolyásol engem a kommunikációban; az egyik a nyelvhez kapcsolódó kultúra, a másik pedig a nyelvtudás szintje.

Ki ez a nő?

Tartottam egy kis önvizsgálatot és a következőket vettem észre:

  • Angolul jóval csendesebb vagyok. Ja, a fenébe. Igaza volt. Viszont emiatt nem fecsegek annyit, komolyabbnak tűnök. Nem is olyan rossz.
  • Kevésbé vagyok vicces. Tudom-tudom, de induljunk ki abból, hogy magyarul az vagyok. Azért egy-két jó beszólásom van itt is időnként, legalább azok mindig nagyobbat ütnek. 🙂 Szeretem ezekkel meglepni a kollégákat.
  • Nem annyira akarom megváltani a világot, nem küzdök az igazamért. Nem lázadok, ha valami szerintem hülyeség. Jóval elfogadóbb vagyok. Ezáltal kevesebb energiát pazarlok meddő dolgokra és kevesebb konfliktusba keveredek. Ja, a világ sem omlott még össze.
  • Még kevésbé tudom kezelni ha bókolnak. De legalább ugyanúgy elvörösödök derékig. Fasza.
  • Nehezebben megy a small-talk, a tartalom nélküli udvarias csevegés. Ez valóban hátrány, mert ezekből alakulnak ki utána a felületes munkahelyi kapcsolatok, ami meg bármikor jól jöhet. És jól is szokott jönni.
  • Ha olyannal beszélek aki a felettesem vagy valami más nagyfejű a cégnél akkor teljesen elfelejtek angolul. Míg magyarul bármennyire is zavarban vagyok, akárhány igazgató előtt is kell szerepelnem, a beszélőkém sosem hagy cserben. Akkor is határozottnak és összeszedettnek tűnök, ha épp szanaszét parázom magam. Na angolul örülök, ha a nevemet képes vagyok elmondani. Még jó, hogy nem itt tervezem a karrierépítést, különben nagy bajban lennék.
  • Sokkal kevesebbet beszélek magamról. Így nem tudnak annyira megismerni, tehát nyilván nem jönnek rá, milyen ellenálhatatlanul jófej vagyok. Shame.

Na de miért van ez?

A fentiek egyrészt a nyelvi hiányosságoknak köszönhetőek. Néha lusta vagyok és inkább meg se szólalok csak ne kelljen gondolkodnom azon, hogy hogyan fejezzem ki magam. Néha azért nem beszélek vagy igyekszem rövidre fogni mert félek, hogy hülyeséget mondok. Ha fáradt vagyok akkor egyáltalán nem tudok kommunikálni, de tényleg. Néha, ha belelendülök akkor azt hiszem hogy olyan sebességben tudok angolul is beszélni, mint magyarul. Na ez egy nagy tévedés. Ilyenkor elkezdek baromságokat mondani, rossz szavakat használni, összekeverni dolgokat illetve tudatalatt azt sugárzom a beszélgetőtársam felé, hogy nyugodtan hadarjon Ő is, én meg utána még nehezebben tudom követni.

Másrészt, kultúrális különbségek is közbejátszanak. Például, hogy annyira belémégett már a “Hellohowareyou-Thanks, fine, you?” és ennek mindenféle variációja, hogy kezd teljesen elmúlni az ingerenciám arra, hogy ennél jobban belemélyedjek a hogylétem ragozásába, tudván hogy a kérdés nem komoly. Emiatt nagyon nehéz folytatnom egy így indított beszélgetést, mert nekem hiányzik az eleje. Ezt a bohóckodást a hogyvagyunkkal nem tudom annak tekinteni és csak megakaszt. Vagy akár az is közrejátszik, hogy itt nem szokás az ebédlőben enni, főleg nem együtt enni. Az ebédet mindenki az asztalánál kanalazza be, semmi közösségi élmény nem lesz belőle. Semmi pletyi, ismerkedés, temiteszel, adjegyharit ésatöbbi. Szerintem pedig a közös kajálás az egyik legfontosabb színtere a munkahelyi haverkodásnak.

Ezeken felül persze vannak még egyéb faktorok is, amik otthon is ugyanígy befolyásolnának. Ilyen például, hogy több hangos, erős, nagyon sárga és piros személyiség dolgozik egy rakáson, így érvényesülni is nyilván nehezebb. Hogy a legtöbben az irodában idősebbek. Vagy például, hogy az értékesítők, akikkel a legkönnyebben megtalálom a hangot (közülük mondta az egyik a nyitó mondatot) reggel és délután 5-5 percet töltenek bent, amikor mindegyik felsorakozik szépen és ahogy útnak indítom őket reggel vagy éppen beszedem a cuccaikat délután akkor beszélünk néhány mondatot. Ez elég kevés kapcsolatépítésre, de azért érdekes módon közülük sokakkal sikerült jó kapcsolatba kerülnöm.

Összességében azt azért nem mondanám, hogy teljesen más az angol személyiségem, de mindenképpen vannak különbségek. Jelenleg így, hogy tudatosabbá vált a dolog, élvezem, hogy miben különbözöm saját magamtól. 🙂

Nagyon kiváncsi lennék, hogy mások, akik külföldön éltek/élnek hogyan viszonyulnak ehhez. Szóval ha vettetek észre hasonlót magatokon vagy épp az ellenkezőjét, akkor komment, plíz! 🙂

 

Kutatás forrás