Más nyelv – más személyiség (?)

“Áááh, Szofia, the quiet lady! Nice to see you!” – kiált fel meglepődéssel egy kolléga amikor néhány nap szabadság után újra meglát az irodában.

Bevallom, először megsértődtem. Persze csak magamban puffogtam egy sort. Méghogy én a csendes, hah, nem is ismer. Pár órára a munka elterelte a figyelmem, de amint nem volt mit tenni, azonnal elkezdtem agyalni rajta. Vajon miért hívott így? Én bízom abban, hogy elég jól ismerem a saját tulajdonságaimat. Erre alapozva ki merem jelenteni, hogy a csendes, na az NEM én vagyok.

 

Akkor mégis miért lát így ez a fickó?

A válasz persze az angol nyelv. Azaz, ahogy én az angolhoz viszonyulok, ahogyan azt használom. Vagy méginkább, amilyenné válok, amikor angolul beszélek. Ez nagyon hasonló ahhoz, amikor az ember ‘személyiséget vált’ ha különböző típusú emberekkel beszél.

Hiszen sokszor más személyiségünket mutatjuk ha mondjuk egy ügyintézővel beszélünk vagy egy kisgyerekkel, esetleg a felettesünkkel és így tovább.
Amikor ezt az anyenyelvünkön tesszük akkor szerintem kevésbé vesszük észre ezeket a váltásokat, könnyen lépegetünk egyik szerepből a másikba. Viszont ha az egészet egy másik nyelven kell csinálni akkor sokkal nehezebb megtalálni a “megfelelő” hangot, stílust, közvetlenséget stb.

Úgy érzem, mintha az egész személyiségemre ráhúztak volna egy angol filtert. Minden ugyanaz, de mégis teljesen más.

Találtam kutatásokat* ebben a témában, bár azok inkább a kétnyelvűekre vonatkoznak, akiknek például más nyelvet beszélnek a szülei, így nekik sokszor a két nyelvhez kapcsolódóan eltérő személyiségjegyeik alakulnak ki. Itt nem pont erről van szó, de egyetértek azzal, hogy a nyelv nem csak konkrét információt közvetít, hanem egy adott kultúrához való kapcsolódást tesz lehetővé. Így, ha valaki nem is anyanyelvi szinten használja az idegen nyelvet, akkor is azon keresztül automatikusan egy másik kultúrához kapcsolódik.

Ez a két tényező befolyásol engem a kommunikációban; az egyik a nyelvhez kapcsolódó kultúra, a másik pedig a nyelvtudás szintje.

Ki ez a nő?

Tartottam egy kis önvizsgálatot és a következőket vettem észre:

  • Angolul jóval csendesebb vagyok. Ja, a fenébe. Igaza volt. Viszont emiatt nem fecsegek annyit, komolyabbnak tűnök. Nem is olyan rossz.
  • Kevésbé vagyok vicces. Tudom-tudom, de induljunk ki abból, hogy magyarul az vagyok. Azért egy-két jó beszólásom van itt is időnként, legalább azok mindig nagyobbat ütnek. 🙂 Szeretem ezekkel meglepni a kollégákat.
  • Nem annyira akarom megváltani a világot, nem küzdök az igazamért. Nem lázadok, ha valami szerintem hülyeség. Jóval elfogadóbb vagyok. Ezáltal kevesebb energiát pazarlok meddő dolgokra és kevesebb konfliktusba keveredek. Ja, a világ sem omlott még össze.
  • Még kevésbé tudom kezelni ha bókolnak. De legalább ugyanúgy elvörösödök derékig. Fasza.
  • Nehezebben megy a small-talk, a tartalom nélküli udvarias csevegés. Ez valóban hátrány, mert ezekből alakulnak ki utána a felületes munkahelyi kapcsolatok, ami meg bármikor jól jöhet. És jól is szokott jönni.
  • Ha olyannal beszélek aki a felettesem vagy valami más nagyfejű a cégnél akkor teljesen elfelejtek angolul. Míg magyarul bármennyire is zavarban vagyok, akárhány igazgató előtt is kell szerepelnem, a beszélőkém sosem hagy cserben. Akkor is határozottnak és összeszedettnek tűnök, ha épp szanaszét parázom magam. Na angolul örülök, ha a nevemet képes vagyok elmondani. Még jó, hogy nem itt tervezem a karrierépítést, különben nagy bajban lennék.
  • Sokkal kevesebbet beszélek magamról. Így nem tudnak annyira megismerni, tehát nyilván nem jönnek rá, milyen ellenálhatatlanul jófej vagyok. Shame.

Na de miért van ez?

A fentiek egyrészt a nyelvi hiányosságoknak köszönhetőek. Néha lusta vagyok és inkább meg se szólalok csak ne kelljen gondolkodnom azon, hogy hogyan fejezzem ki magam. Néha azért nem beszélek vagy igyekszem rövidre fogni mert félek, hogy hülyeséget mondok. Ha fáradt vagyok akkor egyáltalán nem tudok kommunikálni, de tényleg. Néha, ha belelendülök akkor azt hiszem hogy olyan sebességben tudok angolul is beszélni, mint magyarul. Na ez egy nagy tévedés. Ilyenkor elkezdek baromságokat mondani, rossz szavakat használni, összekeverni dolgokat illetve tudatalatt azt sugárzom a beszélgetőtársam felé, hogy nyugodtan hadarjon Ő is, én meg utána még nehezebben tudom követni.

Másrészt, kultúrális különbségek is közbejátszanak. Például, hogy annyira belémégett már a “Hellohowareyou-Thanks, fine, you?” és ennek mindenféle variációja, hogy kezd teljesen elmúlni az ingerenciám arra, hogy ennél jobban belemélyedjek a hogylétem ragozásába, tudván hogy a kérdés nem komoly. Emiatt nagyon nehéz folytatnom egy így indított beszélgetést, mert nekem hiányzik az eleje. Ezt a bohóckodást a hogyvagyunkkal nem tudom annak tekinteni és csak megakaszt. Vagy akár az is közrejátszik, hogy itt nem szokás az ebédlőben enni, főleg nem együtt enni. Az ebédet mindenki az asztalánál kanalazza be, semmi közösségi élmény nem lesz belőle. Semmi pletyi, ismerkedés, temiteszel, adjegyharit ésatöbbi. Szerintem pedig a közös kajálás az egyik legfontosabb színtere a munkahelyi haverkodásnak.

Ezeken felül persze vannak még egyéb faktorok is, amik otthon is ugyanígy befolyásolnának. Ilyen például, hogy több hangos, erős, nagyon sárga és piros személyiség dolgozik egy rakáson, így érvényesülni is nyilván nehezebb. Hogy a legtöbben az irodában idősebbek. Vagy például, hogy az értékesítők, akikkel a legkönnyebben megtalálom a hangot (közülük mondta az egyik a nyitó mondatot) reggel és délután 5-5 percet töltenek bent, amikor mindegyik felsorakozik szépen és ahogy útnak indítom őket reggel vagy éppen beszedem a cuccaikat délután akkor beszélünk néhány mondatot. Ez elég kevés kapcsolatépítésre, de azért érdekes módon közülük sokakkal sikerült jó kapcsolatba kerülnöm.

Összességében azt azért nem mondanám, hogy teljesen más az angol személyiségem, de mindenképpen vannak különbségek. Jelenleg így, hogy tudatosabbá vált a dolog, élvezem, hogy miben különbözöm saját magamtól. 🙂

Nagyon kiváncsi lennék, hogy mások, akik külföldön éltek/élnek hogyan viszonyulnak ehhez. Szóval ha vettetek észre hasonlót magatokon vagy épp az ellenkezőjét, akkor komment, plíz! 🙂

 

Kutatás forrás

 

 


3 thoughts on “Más nyelv – más személyiség (?)

  1. Brigi Válasz

    Sziaa!
    Megkezdem a kommenteket 😀 ezt a blogot akàr én is írhattam volna. Ugyanezeket tapasztalom magamon. Te ismersz milyen vagyok, nem áll távol tőlem a hülyéskedés, röhögés stb. Na de itt….amúgy érzem azt, hogy hatalmas tévedések vannak velem kapcsolatban a kollégáim fejében. Sokszor emiatt meg is lepem őket, pont az ilyen odamondásokkal amik jól sülnek el, vagy éppen azzal ha olyan téma merül fel, amiről sikerül 1-2 mondatnál többet beszélni, és nem rettenet lassan 😀 Plusz ezek a kérdőjelek a fejekben azért is vannak amúgy, mert fogalmuk sincs arról, hogy honnan jöttem. Földrajzilag általában képben vannak, de az, hogy ugyan úgy civilizált ország Magyaroszág, az nincs meg nekik. Például egyik nap ment a Titanic főcímdala a rádióban, és kérdezték ismerem-e a filmet…ez kb olyan kérdés volt nekem, mintha megkérdezték volna, hogy van-e internet Magyarországon 😀
    Nekem is vannak dolgok amikkel nem tudok és nem is akarok azonosulni, de szerintem ez normális. 🙂

  2. travelwithdarlings Válasz

    Teljesen aterzem 🙂 Itt mondjuk a britek meglepo modon sokat tudnak magyarorszagrol (Orban, palinka, tokaji, gulyas es hogy most nyaron nagyon durva volt az idojaras :D) illetve erdeklodoek. Mondjuk nekem nagyon meglepo, hogy a nemetek, akikkel azert foldrajzilag is kozel vagyunk, jonnek is turistaskodni (vagy legalabbis jottek, mostmar leginkabb fogaszatra jarnak hozzank :D) es a tortenelmunk is osszefonodik ennyire nem tudjak, hogy mizu ezekkel a magyarokkal… fura.

  3. ab Válasz

    Halihó!
    Én véletlenül bukkantam erre a blogra. Ez a személyiség változás egy nagyon érdekes dolog, de nekem részben nagyon más tapasztalataim vannak mint az eddig leírtak.
    Én már több mint 10 éve élek Németországban, több kisebb – nagyobb városban is laktam már. A legtöbb német igenis tud valamit mondani Magyarországról. Én nap mint nap sok idegen emberrel beszélgetek a munkám során, ha valaki meghallja a minimális akcentusomat, és kiderül hogy Magyarországról jöttem, mindig van valami hozzáfűzni való. Például hogy a “Gulasch” onnan származik, a Balaton, hogy Budapest mennyire szép, a magyar szalámi, a Szigetfesztivál, az aktuális politikai helyzet – de sokan tudnak is egy két szót magyarul, sőt, már olyan tapasztalatom is volt, hogy egy fiú aki gyerekkoraban minden évben Magyarországon nyaralt, elénekelte nekem szinte hibátlanul a csigabigát.
    A németek tapasztalatai nagyon függnek attól, hogy a regi nyugat- vagy keletnémet oldalról származnak. A keletiek nagy része a Balatonhoz járt nyaralni, és ézert elég sok mindent tudnak Magyarországról. A nyugatiak pedig Magyarországot (meg az összes kb tőlük keletebbre lévő országot) a régi NDKval hasonlítja össze illetve kb az az elképzelése hogy ugyan olyan volt ott is, ami persze nem igaz. De szerintem ebből adódóan lehetnek furcsa kérdések (mint pl a titanik) mert sok nemet történelmileg nincs annyira képben hogy tudna hogy Magyarországban mikor volt a rendszerváltás.
    En Magyarországon két tannyelvű általános- és közép iskolába is jártam, tehát mikor kikoltoztem már volt egy felső fokú nyelvvizsgám és biztosnak éreztem a tudásomat. Mégis én is elég csendes voltam, mert az iskolában tanult nyelv sokban különbözik a beszélt nyelvtől. Mindent megértettem, de mégis sok mindent másképp mondtam mint ahogy azt a köznyelvben használják. Az, hogy aztán az egyetemet itt végeztem és több német anyanyelvű párom is volt/illetve jelenleg is van, nagy nyelvi fejlődést jelentett. Ezzel vissza nyertem a “magyar hangos személyiségemet” és minden helyzetben már szinte anyanyelvi szintű nyelvtudással tudom kifejezni magamat. Szerintem ez összehasonlíthatatlan azokkal szemben, akik magyar barátjukkal/férjüknek költöznek ki egy idegen országba, mert a napi beszédük minimum 50%at ugyanúgy magyarul folytatják. Ezert ez a folyamat és nyelvi tudás sokkal lassabban alakul ki.

Hozzászólás